Knauer József elbeszélése alapján
Kezdetek
A Bauxitkutató Vállalat dolgozóiból 1971-ben állt össze egy lelkes csapat, amely szabadidejét a természetben, túrázásokkal kívánta eltölteni. A következő évtől már a Magyar Természetbarát Szövetség tagja lett. A csoport bekapcsolódott a megyei szövetség munkájába is és 1986-tól egyesületté alakult, kiemelkedően közhasznú szervezetként.
1978-tól vannak adatok, ekkor a tagdíj évi 12 Ft volt, új belépő esetén 6 Ft-ot kellett fizetni. Ekkor tájt a szakosztály létszáma 63-127 között váltakozott, 1981-től már átlagban 100 fő fölötti a létszám, az egyesületté alakulásunkkor már 138 tag volt. Persze, sokan csak támogatóként voltak jelen, vagy csak egy-két évig. Mégis élénk kiránduló élet folyt, sok volt az ifjúsági tag, legtöbb 1985-ben: 33 fő. Ugyanakkor a műhelyből 18 fő. Nyugdíjas is akadt, belépésekor 76 éves volt a legidősebb tag, Paulisinecz Ernő.
1981-ben a két Baross Gábor teljesítette a Nagy Vízikört – bár inkább még magánjelleggel – elhintve ezzel a későbbi vízitúrázás magvait.
1982-ben már 62 túranap, 1005 km túratáv, 37 óra sziklamászás és 31 éjszaka sátorozás.
1983-tól bővülnek a feljegyzések: magashegységi, főleg sítúrák (Alacsony-Tátra, Szász Svájc, Retyezát, Bucsecs, Stájer Alpok, Pádis, Velebit, Sumava), téli teljesítmény túra 30 km, benne a Kőris-hegy.
Ekkor az egyesületnek 9 bronzjelvényes túravezetője volt, közülük hárman egy év múlva ezüstjelvényesek lettek. Ebben az évben már vendégeket is nyilvántartottunk a túrákon: iskolából 5, nevelőotthonból is 5 gyerek jött velünk. Márciusban már 20 fő jött velünk a nevelőotthonból, részünkről Nagy Judit volt a vezető. Tizedikén már túraversenyen is indítottunk iskolai, nevelőotthoni csapatokat. Felszerelés kölcsönzésével és jó tanácsokkal rengeteget segített a Fűzfői AK, élükön Király Pistával. Ebben az évben már versenyeken is indultak az egyesület tagjai.
1984-ben a túrákon már 915 fő vett részt, ebből 739 a Bauxitkutató Vállalat dolgozója. Nyílt túrát 6 alkalommal hirdettünk. A túranapok száma 124.
A teljesítmény túrák rendezése 1981-től fogva egyre nagyobb szerepet kapott, emellett tájékozódási túraversenyeket is szervezett az egyesület, rendszerint éjszakait. Az elsőt (1983) a Köcsi-tónál rendeztük: ez hármas szolnoki sikert hozott.
A II. Bauxitkutató Kupát Sümeg térségében tartottuk, nyirádi kollégák segítségével.
Magunk is versenyeztünk, számos 1-3. helyet tartunk számon, de nem érdektelen megemlíteni, hogy kevésbé gyakorlott tagjaink is több 4. helyet szereztek, kategóriánként 30-35 induló csapat között. Nemcsak a tájékozódási túraversenyen szerepeltek jól az egyesület tagjai, hanem 1984-ben másodikok lettünk a veszprémi, 1985-ben győztünk a budai várban tartott városismereti versenyen.
Összesen 8 győzelem, 10 2. hely és 4 3. helyezés.
Egyesületté alakulás
Az egyesületté alakuló ülés 1986 május 21-én volt, ahol a tagok Knauerné Gellai Máriát választották elnökké. 2012 nyaráig látta el az egyesület elnöki tisztségét. Az időközben megalakult Észak-dunántúli Természetbarát Szövetség titkári teendőit is elvégezte Baross Gábor elnöksége idején. (Jóval korábban a megyei Versenyszervező Albizottságot is vezette.) A kezdetekor még Baross Gábor és Schofhauser Imre vett részt a vezetőség munkájában.
Az átalakulásnak voltak pozitív hatásai, mint például 1986-ban lett egy jogi tagja az egyesületnek az Ajkai Timföldgyár és Alukohó Vállalat „személyében”; jogi tagdíjként 30 000 Ft támogatást adott. 1989-ben és 1990-ben együttműködési szerződést kötöttünk a PERISCOPE egyesülettel, aminek részeként felszerelés szállítását, ill. évi 18 000 Ft támogatást is vállaltak. 1991-ben a Veszprémi Tejipari Vállalattal, később a Balatontouristtal kötöttünk megállapodást.
Túráztunk, versenyeztünk, később eveztünk és – bár csak néhányan – síztünk is. Egyikünk-másikunk túramozgalmakban is részt vett, pl. Szalóky Zsuzsa megcsinálta a Balatoni Kéket. Kirándulásnak álcázott útvonal felújítást is végeztünk Kapolcs – Monostorapáti – Balatonhenye – Szentbékkála térségében, az Országos Kéken (nem egyforma intenzitással) a Balaton felvidéken Badacsonyig és az egész bakonyi szakaszon, a Balatoni Kéken elsősorban Almádiban, a Káli-medencében és persze a teljesítmény túrák útvonalán. Legújabban komoly teljesítményt nyújtottunk az útvonal festési és szemétszedési országos akciókban; ez némi pénzt is hozott a konyhára. Tanösvényeket is létrehoztunk: Vöröskő Tanösvény, Köcsi-tó Tanösvény Balatonalmádiban, Tohonya-Kuriszlán Tanösvény Jósvafőn, Eperjes Tanösvény Olaszfalun, Sintérlap Sümegen. Társbérletben, ill. felújításban is volt kisebb-nagyobb részünk: Baradla Tanösvény Aggteleken, Kamon-kő Tanösvény Szigligeten, Tátorján Tösvény Balatonkenesén.
Folytattuk a teljesítménytúrák szervezését. Leginkább a söpréssel foglalkoztunk. Viszont az indító-, időmérő és célállomások személyzetére, a pályák előzetes rendbetételére mindig volt elég tag és külső segítő. Ez alkalmanként 20-30 sporttársat jelent. Itt is volt egy-két eltévedés és más kaland. Nem tudja a bal kéz, mit csinál a jobb – lehetne jelszavunk, amikor nem egyszer előfordult, hogy Városlőd helyett Bakonybélben kötöttek ki. De egyszer az utólja Csehbánya helyett Hárskútnak fordult, s utánuk a seprű is. Mindkét esetben balra kellett volna a kritikus (T alakú!) elágazásban fordulni. Egyszer pedig annyit késtek, hogy Csehbányán is érdeklődtünk utánuk, de végül megjöttek. Vagy tizenöten, egyetlen zseblámpával, mert még a söprű egyik lámpája is lemerült. Kevésbé volt vicces már a mobil-korszakban, amikor eltűnt egy csoportból valaki, akinek nem volt jó a lába, a mobilja pedig egyik társánál volt. De csak akkor derült ki mindez, amikor a célban nem találták, és minden időmérőnél még megvolt. Látszólag. Bevallották, hogy minden menetkarton egy személynél volt, aki mindig közölte, hogy mind megvannak, a pontőr meg elhitte. A cseretárs számát meg nem tudták, amíg meg nem érkezett, föl sem tudták hívni. Végül sikerült, de a teljesen kimerült túrázó csak annyit tudott mondani, hogy nem tért le sehol. Elmentünk keresni, közben az utolsó pár megtalálta, s egyikük ottmaradt vele, míg a másik előrement az utolsó pontig, így tudtuk meg, hogy melyik szakaszon vannak. Közben értesítettük a pápai mentőket, de csak akkor voltak hajlandók elindulni, amikor már kihoztuk a terepjáróval az erdészeti útig, egyikünk pedig megállt a 83-as szélén, hogy tudják, hol kell betérni. Átvették, azt sem mondták, hogy fapapucs, s elvitték. Így mi a turistát vittük a célba, aki ingujjban volt addig, mert kabátját ráadta a reszkető sporttársra. A Bakony 50-en sokat segített az illetékes erdészet, ill. a Nemzet Park, most is sokkal nehezebb lett volna a mentés, ha nem áll rendelkezésre egy terepjárójuk. Legnagyobb segítség azonban a mai napig az volt, hogy számos önkéntes és tagjaink is nagy számban kitettek magukért.
Az Aggteleki Nemzeti Parkban rendezett teljesítménytúráink közül az ANP 50 egyik változata a barlangi hosszú túrát is felölelte. Amikor Baross Gábor elkerült Jósvafőről, örökül hagytuk a BAZ megyei Szövetségre; egyszer még megrendezték, azután még a felszíni szak aszok egy része is tiltott gyümölccsé változott. Aggtelek környékén természetvédelmi tábort is szerveztünk, az egyiknek gyönyörű címe volt: Trópusi sekélytengertől az Ördög-szántásig. Hosszabb életet élt meg a Gejzírit 20 és 33 TT, amelyeknek elődje rendezői belviszály folytán abbamaradt, mi pedig – egy év szünet után, részben eltérő útvonallal – felkaroltuk. Ennek is volt barlangi szakasza, igaz, csak néhány m hosszan. Nem maradt el a nemzetközi részvétel sem, az első vagy második alkalommal megállt egy horvát busz érdeklődni, mivel észrevették az egyik bóját meg a sokadalmat. Kissé rövidebb útvonallal, de az április végi enyhe havazásban bejárták a G20-at. Néhány szlovén is velük volt. Mind ígérte, hogy máskor is eljön, persze ez csak szép szó maradt, bár jólesett. Végül a Gejzírit úgy végezte, hogy a polgármester ismerősei (vissza?)jöttek, s mivel Tihanyban évente csak egyszer lehet ilyesmit rendezni, mi elköszöntünk, de nem nagyon szomorkodtunk, mert már sok volt egy kicsit. Mi csak frissítettük a festést, az újak teljesen átrendezték az úthálózatot.
1992-től tartottuk meg – csaknem minden évben, egyedül vagy társrendezővel – a Föld Napját, többnyire a Köcsi-tónál, néha a Szentkirály-Litér-Almádi hármas határnál vagy a Bányaparkban. 2001-ben a Madarak és Fák Napját a Megye-hegyen tartottuk meg, közel 500 fő részvételével. A Földnapi rendezvényre is évekig elég nagy volt az érdeklődés, néha három helyről is jöttek iskolai osztályok, elsősorban Szabadiból, Hoffman Róbertné vezetésével. Polgármester, alpolgármester is ellátogatott ide. Az utóbbi években ezek elmaradtak, az iskolások más feladatot kaptak, 2015-ben viszont nagycsoportos óvodásoknak meséltünk és mutogattuk a Nagy-kő-orrát és más helyi csodákat.
A Nagy-kő-orrát másokkal is megcsodáltattuk, elsősorban a nemzetközi Útilapu tábor önkénteseivel. Ellátásért egy hétig dolgozott egy-egy svéd, finn, spanyol és magyar leány (Knauer Anna, aki az egészet kezdeményezte), valamint szárd és lengyel fiú; a 71-es út menti, a Megye-hegyi és a Vadvirág utcai földtani alapszelvényt hoztuk rendbe kemény kubikos-munkával, amelybe besegítettek egy-két napig a Földtani Örökségünk Egyesület veszprémi tagjai is, Katona Lajossal (ma zirci muzeológus) az élükön. Kaptunk némi anyagi és erkölcsi támogatást is.
Mi is igyekeztünk viszonozni lehetőségeinkhez és szaktudásunkhoz mérten. E téren először talán az úttörő vándortúra mozgalomhoz tudtunk leginkább hozzátenni, már 1986-tól. Eleinte csak besegítettünk a vezetésbe, aztán megfordultak az arányok. Dunazúg-hgs., Börzsöny, Szécsény-Karancs-Medves, Duna-Tiszta köze (brr), Aggteleki Karszt. Az elsőn megszületett szállóigénk: mér’ éppen Pomáz? Csak. Ott volt az első állomás, nekiálltak játszani, vödörfedővel frizbizni, aztán állíthattuk el a vérzést. Tanulság: ha nem voltak elég fáradtak, hamarosan úttörőt ápoltunk. Így hát pl. megérkezvén a Szalamandra-házhoz (Szögliget), holmi ledobva s felhajtottuk őket az Óvár-tetői sánchoz. Lefelé – már sötétben – nagyjából egyenesen mentünk az erdőn keresztül.
Velünk nem is volt baj ezután, egyebekkel is csak a Duna-Tisza-közi vándortáborokkal volt bajunk, de ott aztán… Tanyasi iskolában volt a szállás, csak Csilla meg én vertünk föl sátrat. Reggelizni a tágas, fedett tornácon szerettünk volna, de ezrivel jöttek a darazsak. Második este irtózatos vihar tört ki, bementünk a gyerekekhez, nemsokára derékvastag ág zuhant a sátrunkra. A következő helyünk iskolaudvaron volt, reggelizés közben vettük észre, hogy idegenek ólálkodnak a sátorsor túlsó végén. A nagyobb srácok utánuk eredtek, de hiába. Két-három sátrat is kifosztottak. Üdítő változatosság volt, hogy a legközelebbi helyen a száradó fürdőruhákból csak a cicifixeket lopták el. Ezután jött Kecskemét, ahol egy kemping szélén, 4 m-es kerítéssel elválasztott helyen vertünk tábort. Délután alig értünk ki a strandra, a hangosanbeszélő a kapuhoz kérte a táborvezetőt. Rendőrök újságolták el, hogy a táborunk melletti teniszpályán játszók vették észre a mozgást, s hívták ki őket. Elég sokat loptak itt is. Hegyvidékhez szokott turistaként elég gonosz ismerkedés volt (Szép vagy Alföld, legalább Petőfinek szép), bár ilyesmivel csak a közepén találkoztunk.
A vándortábor mozgalom egyébként jól meg volt szervezve, kétnaponta mentünk új szálásra, s gondoskodtak nevelésünkről is. A Börzsönyben egy este két egykori partizán mesélt, érdekes volt, nemigen tették volna be a Népszabadságba. Fő tanulság: aki idehaza harcolt a nácik ellen, nem sokra vitte utána, még Nógrádi Sándor sem kapott érdemi szerepet. A következő látogatónk határőrtiszt volt, mesélt az NDK-s menekülőkről, az egyik éppen egy határőrtiszt civil autójába kéredzkedett fel, s el is mesélte, hogy mi járatban van. Volt, hogy fegyveres kíséretünk akadt: a csehszlovák-magyar határ egy hegygerincen, tekergős földúton vezetett, hol itt voltunk, hol ott. Államközi szerződés alapján mi vagy a csehszlovákok megtehettük, az NDK-sok viszont nem, bár Csehszlovákia területen bárhová mehettek. Így aztán a csehszlovákok áttelefonáltak, a magyar határőrök pedig igyekeztek megfogni őket, a németek pedig nemtetszésüknek néha lövésekkel adtak hangot. Kétszer Körös-Tisza vízivándort is vezettünk, a román határtól Körös-Tisza Szegedig. Második alkalommal történt, hogy egy Körös-parti kempingben elénk jött a táborvezető és elnökünkkel kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak: Gellai Mária vagyok. Kifogtunk egy fertőzést is a Körösön, főleg azok a gyerekek kapták el, akik a „kötélről a vízbe” produkciót mutatták be. A tiszai árvíz még nem vonult el teljesen, valami fennakadás volt előttünk, ezért a szervezők egy teljes napot töltettek velünk Mindszenten, a következő két szakaszt meg egy nap alatt kellett megtenni a célig.
1986-2005 között rendeztünk egy-egy – elsősorban éjszakai, néha kombinált – tájékozódási versenyt. Az (eddig?) utolsó (nappali) versenyt – a Verseny Albizottság felkérésére – 2008 március 22-én rendeztük (Almádi Kupa, Megye-hegy) az országos egyéni bajnokság 1. fordulójaként. Persze mi is versenyeztünk, csak az országos egyéni és csapatbajnoki eredményeket kiemelve: egyéniben Knauer Anna 6-szoros (megszakítás nélküli) abszolút győzelmével Örökös Női Bajnok lett. Ehhez adtunk hozzá még 4 kategória győzelmet. Csapatban 8 kategória-győzelmet értünk el. Ezt 67 1. helyezéssel egészítettük ki, bár adataink kissé hiányosak.
Mint fentebb említettem (egy élversenyző nyomán), elsősorban a rendezők ellen küzdünk. Nem utolsó sorban öt okból. Egyik, hogy többnyire nem az helyezi el a pontot, aki tervezte (ezt persze csak következtetni lehet). Másik, hogy nem nézik meg alaposan a térképet. Harmadik ok, hogy félreérthető utasításokat gyártanak (ha akarom, vemhes…!). Negyedik ok, hogy nem törődnek a versenyszabályokkal, ami különösen a tévesztő pontoknál fordul elő sokszor. Ötödik – s ez talán a legszomorúbb – hogy makacsul ragaszkodnak a saját igazukhoz. Csak egy-egy példát. Egy bója helye a pataktól 10-15 m-re, térképen jelölt bogsahelyen volt, a patakon a híd felé lemérhető irányban. Mégis tévesztésnek vették, pedig az általuk jónak tartott bóját sokkal távolabbra és a hídtól rossz irányban helyezték el. S nem voltak hajlandók helyszínelni sem. Egy lejtős földúton, amelynek emelkedése nem volt egyenletes, amit a térkép is jelzett, volt 3 bója. Kettő a meredekebb részen, a harmadik köztük a lankáson. Az út kezdetétől számítva a lankás volt a jó, hát azt jelöltük. A derék rendezők azonban valahonnan távolabbról mérték. L. mint fent. A harmadik idézett esetben távolságmérés a feladat, de úgy volt fogalmazva, hogy a végén egy bója hiányzott. Ha másként értelmezzük, akkor jó lett volna. A vitában még az egyik rendező is nekünk adott igazat, de hiába. Éjszaka tévesztőket raktak fel 3-4 közeli gödörhöz, miközben a térkép csak egy gödröt jelölt. A reklamáció sorsa mint előbb. Az ötödik ok mindre és sok másra is vonatkozik. Mi viszont mindig megvizsgáltuk a helyszínt, ha nem voltunk teljesen biztosak a dolgunkban. Egyszer pl. rossz tisztásra raktam a bóját, mert ugyanolyan helyzetben találtam egy letört ágat, mint ahová a bejáráskor raktuk a jelet, s siettemben azt hittem, valaki letörte. Amikor kimentem a sértettel, azt kellett tapasztalnom, hogy vidáman lóg a helyén vagy 15 m-re. S itt még a fölösleges keresés idejét is korrigálni kellett (egyébként szerintem ez lett volna a legjobb tervezésem.)
Versenyhez versenybíró is kell, a Verseny Albizottság időnként szervezett is ezirányú képzést, amihez pedig terepgyakorlat is tartozott. Amikor rám került a sor, azt gondoltam, eltérek a szokásostól, s olyan versenypályát terveztem, amelyben néhány hibát is elhelyeztem, meg a térképen is. Ráadásul a személyzet is udvariatlan volt, önfejű, olykor pimasz. Sajnos a résztvevők úgy látszik már mindehhez hozzászoktak, alig volt észrevétel. Amikor elébük tártam a helyzetet, mit kellett volna szóvá tenniük, csak csóválták a fejüket. Amúgy a személyzet Zsófiból, Ancsából és Gyuriból állt, persze Gyurinak kellett kissé pimaszkodnia.
Az csak természetes, hogy néha mi is bakiztunk. A legnevetségesebb eset egy D-dunántúli versenyen történt. Az utolsó pont közelében több csapat összefutott, kedélyeskedtünk és valamit magyaráztam a Bátaapáti veszélyes-anyag temetőről. Aztán lyukasztás nélkül továbbmentünk. Másik: Bükk-fennsík, hatalmas térkép, összehajtva vittem, s az első pontot könnyen megtaláltam. Az úton jött szembe Georgiades barátom, kiderült, hogy nem is a versenyre jött, de útbaigazítottam az indítóállomás felé. Amikor elment, a hajtogatás miatt a hüvelykujjammal letakartam a 7-es számjegyet, s az első pont helyett az utolsóra, a 17-esre mentem. Keresztbe vágtam a területen, de jó messze esett az 1-es, a késést nem tudtam behozni. Némi vigaszul szolgált, hogy Georgiades viszont győzött a maga kategóriájában. Az se volt utolsó eset, amikor Balogh Ivánnal végig szakadó esőben, 23 megtalált pont után a 24.-et kerestük egy teljen bebozótosodott tisztáson, amelynek közepén egy jellegfán volt a bója, végül szinte lapos-kúszásban megtaláltuk. És mikor kikászálódtunk és továbbmentünk az utolsó felé, nem találtuk sehol a menetkartont. Dühöngve jelentkeztünk a célban, a többiek viszont órákig keresték. Valahogy nem tudtuk sajnálni annyira magunkat.
Összes győzelem 83, 2. helyezés 67, 3. hely 33.
Városismereti versenyt is szerveztünk (1987), a Versenyutasítás két részét érdemes feleleveníteni: „6. .. ha az irodalom is, az útvonal is ad információt, akkor a helyszín adja a helyes megoldást. 7. …a helyszínen látható helyesírás szerint, de minden esetben nyomtatott NAGYBETŰVEL ….”
Voltak köztünk, akik imádták a kenut, voltak, akik abbahagyták és vannak, akik nehezen álltak kötélnek, aztán nem tudták abbahagyni. Ez utóbbiakhoz tartozom én is. Mint egyesület, hol is kezdhettük máshol, mint a nyirádi vízemelés folytán megmelegedett és bővebb vizűvé vált Meleg-vízen. Ezt követte a Balaton, azután a Duna, a nagy vízikörtől a bajai ágakig, a Vajas-fok, amiről nem nagyon tudják, hogy hol van – mi Kalocsától eveztünk rajta. Voltak vicces esetek. Amikor egy napra beugrottam, egy parti csehóban rendeltem a kisasszonynál két duplát a jövevényeknek. Négy nagy kávét hozott, a hajók meg nem jöttek. Voltak borulások, velünk az a ritkaság történt, hogy derékig a vízben állva magunk borítottuk fel, utána sokat kellett halászni. Legrosszabb azonban az árvízi uszadék-torlódás volt a Rábán, ami nehéz hátraevezéssel, még nehezebb partraszállással járt. Viszont nem borultunk. Itt, a vízen esett át Kovács Gabi a tűzkeresztségen: moccanatlanul ült a kenu orrában, miközben nagyon fontos volt, hogy ne csináljon semmit. Amikor megdicsértük, annyi mondott, nem is tudta mit tegyen. De a Dunánál is voltak bajok, bár nem evezés közben. Sérülés foci közben, másik lábsérülés, amihez helikopter jött (ez ugyan versennyel kapcsolatos eset volt, de ez is a D-dunántúlon történt). Azután sorban a többi hazai folyó (a koszos Sajó, az unalmas Szamos és a csehszlovák területtel megszakított Ipoly kivételével), a Bodrog-ártér, a Szigetköz ágai (az édesvízi medúzákkal!), és persze a Tisza. Ez a folyó vitt minket túl a határon. Tiszabecsről Husztra indultunk – szokás szerint a Gentlemen Tours szervezésében - de a buszt nem engedték ki Magyarországról, azzal a kifogással, hogy ha valami fennakadás lesz, nem tudunk megfordulni. Beregsuránynak kellett kerülni, s nagy késéssel értünk Husztra. Visszafelé 16,00 óráig a határra kellett érni, hogy átengedjenek a vizen. Sikerült, de addig nem volt megállás. Legközelebb Bustyaházától indultunk a kétnapos felvidéki szakaszra. Rajtunk kívül minden kenu borult, de ez csak jelzi, mekkora élmény volt. Eveztünk a Tapoly-tó-Ondava-Laborc-Latorca-Bodrog útvonalon is, hogy kicsit belelássunk a kisebbségi létbe. Az utolsó szlovák falu mellett a kölykök igencsak megdobáltak, az első magyarlakta községben, ahol a focipályán kaptunk helyet, arra kértek bennünket, hogy csínján bánjunk a meleg vízzel, mert csak egy kis gázkazánjuk van, amelyet a Gentlementől kaptak. Pozsonyban a Mosoni Duna partján sátraztunk, mielőtt vízre szálltunk a Kis-Dunán. Ámultunk, mert csaknem végig galériaerdő kísért minket, falut, házat alig láttunk, vízimadarat annál többet. A zöld táborhelyen a változatosság kedvéért itt fiatalemberek dobálták meg a sátrainkat, meg balhéztak velünk, pedig ők érkeztek később. De hamar elcsitult, mert mindkét részről közbeléptek a felnőttek. Előzőleg bementünk a faluszéli kocsmába inni meg TV-t nézni, de 22,00-kor becsukták a boltot, nem érdekelte a nőt a foci-vb. Persze nem Szlovákia szerepelt. Gútán, ahol a Vágra tértünk át, érdekes volt az úszó vízimalom. A két folyó találkozása is érdekes volt, vizük sokáig elkülönült, akár a Duna-Morva vagy a Tisza-Szamos találkozásánál.
Végül a Dráva, ahová többször is eljutottunk. Vigyázni kellett, hol szállunk partra, mert horvát területen csak a vízre volt jogunk. Egyszer ki is szúrtak minket a horvát oldalról, amikor néhányon úgy döntöttek, kiszálltak a zátonyon és jót fürödnek, mielőtt befordulunk a magyar kikötő felé. Persze áttelefonáltak, mire kiszálltunk, már ott voltak a magyarok és elfogtak minket, mint határsértőket. Az elfogás abból állt, hogy elbeszélgettek velünk, és közölték, hogy egy évre kitiltanak bennünket a Dráváról. Ez nem volt nagy baj, mert a természetvédelem úgyis csak kétévente engedett rá egy csoportot. Legnagyobb élményünk az utolsó úton volt, amire Kerkaszentkirályról indultunk. Itt megnéztük a „szentkirályi” falvak emlékparkját. A Kerka sűrű nádasai, a Lendva nyugodt vize, amelyről leláttunk a kenuborító Mura sodrására, a sas-sólyom párviadal, amely a sas menekülésével végződött, a természetes barátság, amellyel egykori fúrós munkatársunk és családja fogadott Murasemenyén, a Dráva alsó szakaszának – sajnos részben még aktuális – háborús emlékei , a félig elpusztult Eszék, a Kopácsi-rét érdekes szépsége, végül a Duna, ahol végül otthonosan éreztük magunkat, mert Erdősön nem szállhattunk partra egy óriási egyházi ünnepség miatt, amiről a szervező nem tudott. Még néhány km evezés után, megkerülve az erdősi félszigetet, találkoztunk autóbuszunkkal.
Víz után a hó: néhány sítúrán is voltunk a Dolomitokban és Ausztriába, bár ez csak néhányunkat érintett. A magashegységeket igazából nyáron élveztük. Minden Tátra: csúcsok, gerincek és völgyek is. Kevéssé látogatottak de szépek és érdekesek a Rohác (Ny-Tátra) D-re nyíló, gyakran szurdok-szerű völgyei. Eljutottunk a Szász-Svájcba, a Sumavába (1/2magashgs.), a Juli-Alpokba, verseny eredményeink jutalmaképpen a Hochschwabra is.
A 2000 év eseménye, hogy emléktáblát állítottunk az államilag szervezett bauxitkutatás megindulásának évfordulóján a közgyűlés alkalmából. 2001-ben kezdődött együttműködésünk a Vadvirág Klubbal, valamint a Vörösberényi Zöld Estékkel. A decemberi teljesítménytúrán a Velinszky Ált. isk. 300 fővel vett részt. Az egyesület elismerésének is számít, hogy Gellai Mária, később Knauer J. is megkapta a Balatonalmádi Sportjáért Kupát. Itt említem, hogy az utóbbi időben rendszeresen részt veszünk Dobogókőn a Természetjárás Napján, ahol Magyar György (2003) és Gellai Mária (2009) is kapott elismerést.
2002: Gyalogos Országos Találkozó. Közös szervezés a VMTSZ-el. Hatféle buszos túra. Balaton-konferencia. – Pityorka nappali és (Köcsi-tó Kupa) éj-napali tájékozódás verseny, Pannónia elméleti verseny (Gellai M. és Bognár Andrea terv.:) – VVV (Vöröskő Városismereti Verseny) (terv: Gellai M. és Knauer J.) – 18 csapat, (V.bíróság elnöke Bognár Andrea, eh. Nagy Izabella). Fett: saját rendezés. A GYyOT-on alkalmilag, az utóbbi időben rendszeresen megjelenünk.
2003-tól beszálltunk a Művészetek Völgyébe, M. Zöldje logóval, Zöldcsiga tájismereti játékkal, jelzésfestő gyakorló túrával. Földtani és természetvédelmi javaslatot adtunk a város rendezési tervéhez, ennek egy része meg is valósult. Közös rendezvényeink voltak a Természet- és Környezetvédő Tanárok Egyesületével (fővédnök Vida Gábor akadémikus), előadóülés és terepgyakorlatok. Baross Gábor az É-dunántúli TSz alapító elnöke. Együttműködési Megállapodást kötöttünk a Balaton-felvidéki NP Igazgatóságával. Búcsú a Gejzírittől - vegyes érzelmekkel. Az évtized néhány csúcsteljesítménye, ill. „teljesítménye”: 118 vízitúranap, az egyesület megyei IV. helyezése. A teljesítménytúrákon a részvétel 2253/2077 (2006), 1987-2016: >12 000 részvevő. Az 1% 422 000 Ft (2008), főleg Kay Baldow szíves felajánlása révén. Továbbá egy fényképezőgép elvesztése.
A 2011-ben kezdődött fél évtized bonyodalmakkal indult. Az elnök betegsége – vigaszul alig szolgáló újabb elismerése (VMTSZ díszplakett 40 éves természetjáró tevékenységéért, az önkormányzat Humán Bizottsága: posztumusz Balatonalmádi Sportjáért Díj, megöröklése az Augusztin-tanyai kopjafán) – majd halála, pénzügyi vezetőnk (Szabó K.) távozása, 1998-tól kiemelten közhasznú minősítésünk kapcsán, de Szőts András távozása is ide tartozik. Új elnököt Schulteisz László személyében a 2012. XI. 17-én tartott Rendkívüli Közgyűlésen választottunk. Ugyanekkor lépett hivatalba gazdasági vezetőként Sz. Kormosói Kornélia. Az elnöki tisztségben elkerülhetetlen feladatok ellátása mellett elsősorban a terepen tett ki magáért.
A szorosabban vett természetjárás és a kapcsolódó események közül az alpesi szurdoktúrák, a Nadapi Ősjegy, a hintókiállítás és az Öreg-dunai zsilip (szakavatott vezetésű!) megtekintése, a Csilla Séta megindítása, a tatai (XX.) és XXI. GyOT-on való részvétel, út a 1956 cm-es papodi kilátóhoz, a Csallóközt is érintő szigetközi kenutúra. A központilag szervezett szemétszedés és útkarbantartás megindulása. Közelgő jubileumunkra még egy pályázatot is összeállított Nelli, amit ugyan látszólag elfogadtak, azzal a semmitmondó ígérettel, hogy ha felszabadul valami pénz, akkor szóba jöhetünk. Végül az elnök és a titkár – egészségi és családi indíttatású lemondás szándékának bejelentése – tette fel a koronát az említett bonyodalmakra.
2016. február 19-én a lemondások megtörténtek. Különösen Gábor fog hiányozni a vezetésből, de amit, lehet, megtesz. (Ez különösen a vízitúrázásban fontos.) Nemcsak folytattuk a korábbi tevékenységünket – a jogi huzavonákat is beleértve – hanem a megválasztott új elnök és titkár személyében (Dankó Friderika és Zabó Bea) új energiák is felszabadultak, kezdemények történtek. Ennek legfontosabb jele a 30 éves egyesületi kiállítással és a szeptember 17-i Bauxitkutató 30, 25, 20 és 10 teljesítménytúrával kapcsolatos intenzív munkájuk.